Szerző: Kövesdi Péter | Megjelent a 2016. január 30.-i lapszámban – Vasárnapi Hírek

– A változásokat azzal kell kezdeni, hogy Semmelweis Ignác országában újra meg kell tanulni kezet mosni.
– Nincs tovább, most kell lépni – állítja dr. Hegedűs Zsolt, aki hosszabb angliai praktizálás után tért haza, és alelnöke lett a rezidensek és szakorvosok szakszervezetének.

dr. Hegedűs Zsolt ortopédsebész, csípő- és térdspecialista – Fotó: Üveges Zsolt

– Nem mondták, amikor hazajött és elkezdett szakszervezetet csinálni, hogy könnyű a Hegedűs doktornak: jól megszedte magát Angliában, dolgozik egy magánklinikán, mi baja lehet?

– De biztos mondták, de ez nem érdekes. Egyébként nem akartam én feltétlenül magánklinikán dolgozni, elsőként állami kórházba jelentkeztem.

– Ott nem kellett?

– Volt, ahol válaszra sem méltatták a jelentkezésemet. Máshol legalább őszintén azt mondták, azért nem vesznek fel, mert nem akarnak idehozni egy „nagy embert”. Erre mondtam, nyugodtan vegyenek fel, én nagyon szívesen asszisztálok is, nem csak operálni szeretnék. Bár állást végül nem kaptam ott, de az őszinte hang és a régi barátságok miatt még most is jó a kapcsolatom azzal az osztállyal. Ezután talált meg az egyik budapesti magánklinika…

– Az érthető, miért ment ki annak idején Angliába. De miért jött vissza tíz év után?

– Nem mindenki ugyanazért megy ki. Van, aki csak a pénzért vagy kalandvágyból, én a feudális rendszer miatt. Mert esélyem sem volt előrébb lépni; a saját kórházamban nem tudtam fejlődni szakmailag. Nem számított, hogy én mennyire vagyok vagy lehetnék jó orvos. És hogy a munkám 80 százaléka azzal telt, hogy megpróbáljam kitalálni, hogyan lássam el a betegeimet a megfelelőhöz legfeljebb csak közelítő szinten egy majdnem teljesen működésképtelen rendszerben. Egyébként haza is mindenki másért jön: a párja nem tud beilleszkedni, a gyereknek nincsenek barátai, hiányzik az ország, a kedvenc focicsapat, a Balaton, a kaja. Én a családom miatt jöttem vissza, szerettem volna többet lenni az édesanyámmal, a rokonokkal.

– Előtte azért csak leültek a feleségével és kalkuláltak?

– Persze. És a döntésében nagy szerepe volt a magánklinika állásajánlatának.

– És bizonyára annak, hogy időről időre – ahogy az új szakszervezet elnöke, Dénes Tamás is – kijár Angliába és ott is operál.

– Mindenkinek kell az anyagi biztonság. Amikor a frissen megalakult szakszervezetünkben azt mondjuk, hogy nem elsősorban a fizetésemelésünkért harcolunk, azt úgy is értjük, hogy tisztában vagyunk a lehetőségekkel, és nem nyugati béreket szeretnénk, de a munkánk társadalmi hasznosságát figyelembe véve tisztességes díjazást akarunk elérni. Elképzelésünk szerint egy rezidens nettó alapbére 300 ezer, egy szakorvosé 500 ezer, míg egy főorvosé 700 ezer forint körül kell, hogy legyen. Ez persze meg sem közelíti a kinti fizetéseket, de higgye el, hogy egy sok éve kint dolgozó tapasztalt orvos akár az ottani fizetése 30 százalékáért is hazajönne, ha lenne hova és ha lenne értelme. Van olyan barátom, aki hazajött, megpróbálta, másfél évig bírta, aztán visszament.

– Tételezzük fel, hogy a kormány hajlandó lesz egyszer leülni a RESzASz-szal is, amelyik ugye nem reprezentatív szakszervezet. Mit mondanának a miniszternek, mit kellene tennie legelőször – persze a fizetések rendezése után?

– Az előbb megmutattam önnek a mosdót. Látta, ugye?

– Gyönyörű, tiszta, ízléses. Minden magánrendelőben ilyen, semmi különös.

– Minden magánrendelőben? A bevásárlóközpontokban és a sarki McDonald’sben is ilyen. Biztosan járt már olyan kórházban vagy rendelőben, ahol nemhogy papír, de szappan se volt a vécében.

– Van, ahol tekerő sincs a csapon. Állítólag attól félnek, hogy ellopják…

– …és nem vonatállomásról, hanem kórházról beszélünk, ahol a higiénia a legfontosabb követelmény! Én sarkítva azt mondom: kezdjük a vécénél! Nagyon sok állami kórházban a betegek és a kollégák sem tudnak rendesen kezet mosni. Nincs elég fertőtlenítő a kórtermekben. Semmelweis Ignác országában! És csodálkozunk, hogy sok a fertőzés? Nem milliárdos beruházásokról beszélek, hanem kórtermenként egy kézfertőtlenítőről és néhányról a folyosókon. A beteg is sokkal nagyobb bizalommal néz az orvosára, ha látja, hogy az megtiszteli őt azzal, hogy kezet mos, mielőtt hozzányúl.

– Rendben van, mondjuk, hogy minden orvos megtanul kezet mosni. Mi a következő?

– Először is valakinek ki kellene mondania végre: az egészségügy szolgáltatás, és mint ilyen nem ingyenes. A világon sehol sem az. És nálunk már ötven éve nem az. Egy felmérés szerint Magyarországon az egyik legnagyobb a betegek hozzájárulásának aránya az egészségügyhöz. És itt nem tervezett, szabályozott hozzájárulásról van szó, hanem a hálapénzről. Amíg az orvosok a hálapénzből élnek, addig semmi sem fog változni. Mert mi történik? Az orvos bemegy a műtőbe, ahol azt látja, hogy a tervezett műtétjéhez egy csomó dolog hiányzik. Három fogó helyett csak egy van, felszívódó varrat helyett csak rosszabb minőségű cérna, a lepedő lyukas és így tovább. Ilyenkor a sebész megpróbálja ezt áthidalni leleményességgel, barkácsolással, de ez enyhén szólva sem vezethet optimális eredményre. Mondhatnánk, hogy mindezt szívjóságból és szakmai alázatból teszi. Persze ez is benne van, de a hálapénz elég jó motiváló. Szakmai elveket figyelembe véve, a minimum feltételekhez ragaszkodva már régen azt kellene mondania, hogy köszönöm, ilyen körülmények között nem operálok, mert a beteg biztonsága a legfontosabb. A hálapénz közvetve, közvetlenül korrumpálja az orvost, a beteget, az egész rendszert. Egy másik kérdés az orvos-beteg találkozások száma. Egy újabb felmérés szerint ez Európában itthon a legmagasabb. Hogy a beteg lássa, az orvosa törődik vele. Nagyon sok orvos-beteg találkozó felesleges Magyarországon, sokkal jobban meg lehetne szervezni a betegutakat, de ebbe is beleszól a hálapénz intézménye, mivel így az orvos abban érdekelt, hogy többször lássa a beteget.

– Odakint nem ilyen „szoros” a kapcsolat orvos és beteg között?

– Én egynapos sebészeten is dolgoztam, ahol néhány órával a műtét után hazabocsátottuk a betegeket. Nem tartottuk őket feleslegesen az osztályon, hogy a másnapi viziten érezzék, hogy törődünk velük. Ezt inkább a részletes, korrekt betegtájékoztatással, a rájuk szánt megfelelő idővel és a precíz, minőségi szakmai munkával értük el. Persze a kórház finanszírozása is ezt támogatta. Amikor az ambulanciámra megérkezett hozzám egy beteg, már mindet tudtam róla: ott volt a rendszerben a háziorvos ajánlása, a leletek. Őt magát háromszor láttam: először, amikor megvizsgáltam, megbeszéltük a műtétet és kiírtuk a műtét időpontját. Majd a műtőben és végül hat hét múlva egy kontrollon. De mondok még valamit: ha bejött a beteg az ajtón, és a kezében egy pohár kávé volt, tudtam, hogy legalább ötperces késésben vagyunk. A pultos figyeli ugyanis, hogy ki mennyit vár, és ha valaki többet ül kint, mint kéne, akkor megkérdezi, hogy nem kér-e egy kávét vagy teát? Ez még a kézfertőtlenítésnél is kevesebbe kerül, de mutatja a kórház elkötelezettségét a betegek iránt. Hogy lássa: ő van a középpontban, miatta van az egész rendszer. És ha minden jól megy, akkor a végén jön a boríték is.

– Na ugye, ott is van boríték!

– Persze, hogy van. Csak az ottani borítékban köszönőlevél van és nem pénz.

Vagy úgy! Persze egy olyan rendszerben, amelyikben az orvosok meg vannak fizetve, szép egy ilyen levél, de mit kezdjen vele egy alulfizetett magyar orvos? Ezért nem kap húst a hentesnél.

– A köszönőlevél egy jól működő rendszerben nagyon fontos elem. Angliában például minden kórház köteles mérni a beteg elégedettséget. Amikor bemegy egy egészségügyi intézménybe, azonnal kap egy kérdőívet. Megfelelően ellátták? Megfelelő volt a tájékoztatás? Kedves volt az orvos? Kellő időt szánt önre? Tiszta volt a mosdó? Ajánlaná az orvost egy barátjának? Ezeket az adatokat aztán feldolgozzák, és a kórház egyéb mutatóival együtt nyilvánossá teszik. Amíg idehaza csak szájhagyomány útján választhatunk magunknak kórházat vagy orvost, addig ne várjunk semmit. Vagy ellenkezőleg: amíg csak a szomszéd nénitől tudhatjuk meg, hogy bizonyos kórházba inkább ne vigyük a térdízületünket, mert a sógornak is ott rontották el, és az unokatestvére sem tud járni, amióta ott megoperálták – addig nem beszélhetünk egészségügyről. Egy kórház minőségének nagyon fontos mutatója a fertőzések száma vagy a sikeres/sikertelen beavatkozások aránya. Ha ön bemegy egy bristoli kórházba, a bejárat melletti hirdetőtáblán, nagy betűkkel elolvashatja az összes adatot. Vagy mielőtt kórházat vagy orvost választ, felmehet az internetre, és megnézheti, hogy az illető osztály vagy orvos milyen mutatókkal rendelkezik, és azok hogyan viszonyulnak az országos átlaghoz. Amikor idehaza kiderült, hogy nőtt az úgynevezett MRSA-fertőzések száma (lásd kiemelt írásunkat), három évre titkosították az adatokat. Így is lehet, de – mondjuk úgy – nem célravezető.

– Ha én egy államilag finanszírozott beteg vagyok Manchesterben, választhatok, hogy hol akarom megműttetni a lábam?

– Ha ön az eBay-en vagy a Vaterán akar venni valamit, ott is megnézi, kitől veszi, és inkább azzal köt üzletet, akinek jobbak a visszajelzései. És ott nem is az egészségéről, az életéről van szó! Amikor kiderül, hogy műteni kell, az angol beteg kap egy kódot. Ez alapján három, területileg illetékes kórház és azok orvosai közül választhat. Természetesen a megfelelő indikátorok ismeretében. Ez a beteg joga.

– Mit szólnak ehhez az orvosok?

– Ez nekik legalább olyan fontos, mint a betegeknek. Az előmenetelük és a szakmai jogosítványuk függ a visszajelzésektől.

– És mi történik, ha egy orvosnak vagy egy kórházi osztálynak nem megfelelőek a visszajelzései?

– Akkor leülnek az osztályvezetővel vagy az igazgatóval, és megnézik, miben kellene javulni, és azt hogy érhetik el. Vagyis abban a rendszerben nem fordulhatna elő olyasmi, hogy egy kórházi osztályon egyszerre feláll hat aneszteziológus, és az igazgató azt nyilatkozza: ez természetes fluktuáció. Ott azonnal megkérdeznék tőle, vajon leültek-e az illető orvosokkal egy úgynevezett exit-interjúra, meghallgatták-e a problémáikat, kidolgoztak-e tervet a gondok megoldására, hogy hasonló ne fordulhasson elő?

– Nem gondolja, hogy nagy botrány lenne, ha nyilvánosságra hoznák néhány magyar egészségügyi intézmény mutatóit?

– Biztosan lenne, amelyik esetében botrány lenne, de lennének jó gyakorlatok is, amiből tanulhatnánk. Valószínűleg ez elkerülhetetlen, de egy folyamat része lehetne. Nincs értelme már finomkodni. ha most nem lépünk, talán soha nem tesszük meg.

– Apropó: miért pont most borul a bili? Akinek már volt dolga állami kórházzal, tudja, hogy a helyzet nem most lett ilyen.

– Mindig vártuk a csodát. Hat év az egyetemen, rendben van, mondtuk, közben csak történik valami. Szakvizsga, négy és fél év: csak történik valami. Öt éve szakorvos vagyok, rendben van, csak történik már valami! Na, utána mentem ki én Angliába. Talán mostanra érett be az a generáció, amelyik már nem az előző rendszerben szocializálódott. Amelyik már nyelveket beszél, járt külföldi kórházakban, és nemcsak azt látja, hogy itt nem lehet dolgozni, hanem azt is, hogyan lehetne. Most érett be az évtizedes frusztráció. Van egy csomó szakemberünk, aki idehaza vagy odakint már bizonyított: ismerek orvost, aki Svédországban vagy Angliában megyényi területek ellátásért, szakmai irányításáért felelős. És ismerünk számtalan jól működő egészségügyi modellt. Akár ezek közül is választhatnánk egyet, hazahívhatnánk néhány szakembert, megkérdezhetnénk tőlük is, melyik modellt lehetne a magyar viszonyokra adaptálni? Vagy legalább megkérdezni őket, bevonni a folyamatba. Van egy mondás: aki dönt, az dönthetetlen. Aki nem dönt, azt ledöntik. A rendszerváltás óta egyetlen kormány sem mert érdemben hozzányúlni a rendszerhez, de ennek a mostaninak van elegendő felhatalmazása ahhoz, hogy vállalja az érdeksérelmeket. Ha ezt most nem lépjük meg, akkor lehet, hogy újabb húsz-huszonöt évre elássuk a magyar egészségügyet. Ha ez a generáció nem kapja meg a lehetőséget, akkor a jelenlegi rendszer őket is bedarálja.

Forrás: www.vasarnapihirek.hu